A tél vége - kora tavasz veszélyes időszak: még hideg van, a napsütés még gyenge, pedig én már tavaszra, az újjáéledésre vágyom. A tél végi tartalékok kezdenek kimerülni, viszont akadozik az utánpótlás. Na, ilyenkor tör rám a honvágy.
Szeretem azzal kecsegtetni magam, hogy nekem nem szokott honvágyam lenni. Hamar otthon éreztem magam, eddig szinte mindenütt sikerült rövid időn belül otthonossá varázsolnom az életem díszleteit. Azt szoktam mondogatni, ahol a kispárnám, ott én is otthon vagyok...
S ez alapvetően így is van, s ha igazán belegondolok, az itteni élet nem igazán sokban különbözik itt a magyartól. Talán kicsit nyugodtabbak a hétköznapok, de nagy vonalakban nincs akkora különbség. Közép-Európa Wuppertal is...
Igenám, de néha - néha, ha csüggedt vagyok, érzem, hogy nem ez a végállomás.
Ma hivatalosan is elbúcsúztattuk az eddigi intézetigazgatót (és mellesleg az egyik témavezetőmet). A nyugdíjazást szimpóziummal ünnepelte az intézet, közeli barátok, egykori tanítványok tartottak előadást. Bennem pedig egész nap két érzelem dúlt: egyfelől ilyenkor feltöltődök hivatástudattal, másfelől viszont szorított a cipő. Márminthogy tényleg. Meg feszengtem is a kosztümömben. És folyamatosan azt kérdeztem magamtól, hogy mi a fenét keresek én itt. Ez egy világvégi hely, és még csak nem is szép. Miért nem tudok megülni a fenekemen, és szépen otthon maradni a barátaim, szeretteim között. Bezzeg a Duna partján...
És ez az egészben a legkétségbeejtőbb: tudom, hogy ahová visszavágyom, az nem létezik, mindössze egy emlékkép az egyetem előtti nyárból. A Dunakanyar azóta gyökeresen megváltozott, s mindezt nélkülem tette, én nem tartottam lépést vele.
Ez a tudat az, ami igazán depresszióssá tud tenni. Így érezhettek a diszidensek, akik tudták, sosem mehetnek haza többé.
Jó is alámerülni a búbánatba, én is szeretem sajnálni magam. A szimpózium végén ki is hagytam a pezsgős fogadást, inkább hazamentem. De lássuk be, rövid az élet ahhoz, hogy túl sok időt fecséreljünk rossz kedvre. És idén elhatároztam, hogy nem hagyom magam. :-) Különben is, nekem itt nem rossz. Igazi úri huncutság ez a depresszió.
Mint a Négyszögletű Kerek Erdőben. Ugyan Mikkamakka nem jelent meg, hogy még a Szomorúság előtt megmentsen, de azért küldött tippet. ;-) Meg szerencsére vannak az embernek barátai, akik tudnak gondolatot olvasni. Szóval miután sikerült megfékezni a Szomorúság térnyerését, ellentámadásba lendültem: sütöttem egy csokitortát. Ezt itt. Még szerencse, hogy sütemény-alkatrészek mindig vannak nálam. :-) Mindössze a szilvát kellett sárgabarackkal pótolni. Az eredményt holnap beviszem magammal dolgozni...
Szeretem azzal kecsegtetni magam, hogy nekem nem szokott honvágyam lenni. Hamar otthon éreztem magam, eddig szinte mindenütt sikerült rövid időn belül otthonossá varázsolnom az életem díszleteit. Azt szoktam mondogatni, ahol a kispárnám, ott én is otthon vagyok...
S ez alapvetően így is van, s ha igazán belegondolok, az itteni élet nem igazán sokban különbözik itt a magyartól. Talán kicsit nyugodtabbak a hétköznapok, de nagy vonalakban nincs akkora különbség. Közép-Európa Wuppertal is...
Igenám, de néha - néha, ha csüggedt vagyok, érzem, hogy nem ez a végállomás.
Ma hivatalosan is elbúcsúztattuk az eddigi intézetigazgatót (és mellesleg az egyik témavezetőmet). A nyugdíjazást szimpóziummal ünnepelte az intézet, közeli barátok, egykori tanítványok tartottak előadást. Bennem pedig egész nap két érzelem dúlt: egyfelől ilyenkor feltöltődök hivatástudattal, másfelől viszont szorított a cipő. Márminthogy tényleg. Meg feszengtem is a kosztümömben. És folyamatosan azt kérdeztem magamtól, hogy mi a fenét keresek én itt. Ez egy világvégi hely, és még csak nem is szép. Miért nem tudok megülni a fenekemen, és szépen otthon maradni a barátaim, szeretteim között. Bezzeg a Duna partján...
És ez az egészben a legkétségbeejtőbb: tudom, hogy ahová visszavágyom, az nem létezik, mindössze egy emlékkép az egyetem előtti nyárból. A Dunakanyar azóta gyökeresen megváltozott, s mindezt nélkülem tette, én nem tartottam lépést vele.
Ez a tudat az, ami igazán depresszióssá tud tenni. Így érezhettek a diszidensek, akik tudták, sosem mehetnek haza többé.
Jó is alámerülni a búbánatba, én is szeretem sajnálni magam. A szimpózium végén ki is hagytam a pezsgős fogadást, inkább hazamentem. De lássuk be, rövid az élet ahhoz, hogy túl sok időt fecséreljünk rossz kedvre. És idén elhatároztam, hogy nem hagyom magam. :-) Különben is, nekem itt nem rossz. Igazi úri huncutság ez a depresszió.
Mint a Négyszögletű Kerek Erdőben. Ugyan Mikkamakka nem jelent meg, hogy még a Szomorúság előtt megmentsen, de azért küldött tippet. ;-) Meg szerencsére vannak az embernek barátai, akik tudnak gondolatot olvasni. Szóval miután sikerült megfékezni a Szomorúság térnyerését, ellentámadásba lendültem: sütöttem egy csokitortát. Ezt itt. Még szerencse, hogy sütemény-alkatrészek mindig vannak nálam. :-) Mindössze a szilvát kellett sárgabarackkal pótolni. Az eredményt holnap beviszem magammal dolgozni...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.