Élet a Schwebebahn árnyékában

Szép napra virradt ma reggel: hideg volt, de csodálatos kék az ég és hétágra sütött a nap. Annyira szép, hogy mennem kellett: Düsseldorf és a Rajna hívott.

Igazi kényeztető napot tartottam: sétáltam a napsütésben a sétányon, kirakatokat nézegettem, sőt vásároltam is :-) hiába no, Düsseldorfban tényleg jól lehet vásárolni.

De nagyon szeretem magát a várost is: széles utcák fasorokkal, 30as – 40es évek beli házak, nagy ablakok. És a Rajna-part. Kb 10 éve a rakpart forgalmát egy alagúton vezetik át a város alatt, így a Rajna partja sétánnyá változott. Kb úgy lehetne elképzelni, mintha a pesti rakpart a Margit szigettől a Petőfi hídig egyöntetű sétány lenne, padokkal, kávézókkal, korzózó párokkal, babakocsikat toló családokkal, csinos lányokkal és jóképű férfiakkal. És hajókkal. :-)

Sütött a nap, és én egy padon ültem. Volt nálam könyv-újság, de a Rajna, a jó idő annyira magával ragadó volt, hogy félig nyitott szemmel élveztem a létet. Balra a tévétorony, jobbra a belváros, elöttem a Rajna. Csodaszép.

Düsseldorf ékköve a Rajnapart. Az egyik oldalon a sétány, a másik part pedig a folyó játszótere. A széles árteret meghagyták a folyónak, s alacsony vízálláskor sportolók, piknikezők járnak a zöld, ligetes területre, ha viszont megemelkedik a folyó vízszintje, akkor nem a part menti utcákat és villákat önti el. Igazi, sportolásra való hely – a város szívében.

A napot megkoronázandó a heti piacon is jártam. Friss áru minden mennyiségben. A halkereskedőnél kértem egy adag halászlevet, s ez újradefiniálta a halászlá fogalmát. A szegedi – bajai vitában én egyértelműen a bajai mellett voksolok: azaz passzírozás nélkül, sok halfajból készített lé a kedvencem. A düsseldorfi pont ilyen volt – tengeri halakból készítve. És a paprikás alap helyett, tejszínes enyhén kapros leves fogadott. Igazi kulináris élmény.

Mindezt frissen pörkölt helyben főzött kávéval zártam a szomszédos bódénál, és tovább élveztem a napsütést.

Ilyen legyen minden nap! :-)

/sajnos a fényképezőgép otthon maradt/

A vacsora végeztével még maradtam egy munkatársammal. Mint kiderült, ő nem wuppertali, mindössze 5 éve költözött ide. Elmesélte, hogy hogyan kezdte, hogyan talált barátokra, és hogy tökre szeret itt lakni.

Ha belegondolok én is szeretek. Hatalmas luxus manapság, hogy valaki gyalog sétáljon a munkahelyére, és én ezt megengedhetem magamnak. És kínál annyi programot a város és környéke, hogy egy este se unatkozzam. Csak a példa kedvéért:

A munka mellett több nem is férne bele, így viszont teljesen elégedett vagyok. Minden estére van valami elfoglaltságom.

És a munkám pedig az, amit az egyetemen elképzeltem magamnak. Teljesen rózsaszín.

A pénteki nagybevásárlás eredménye ez a két fűcsomó az ikeából: :-))))

Sokat gondolkoztam azon, hogy mi is változott Wuppertalban, amíg nem voltam itt. Nem sok minden, de néhány apróság mégis:

A munkaügyi hivatal két vállra van fektetve. Amíg Magyarországon voltam, a Wuppertal Institut működésbe lendült. Kiderítették, hogy nekem nem is kell munkavállalási engedély, csak abban az esetben kellene a megbízási szerződéshez, ha valamilyen magyar cégtől jönnék. De mivel ez a helyzet nem áll fenn, ezért nem engedélyhez kötött a munkavégzésem. Szóval ma nekiindítottam azt a folyamatot, aminek a végén fizetni is fognak! Hogy most valójában tényleg így van-e – bevallom – kicsit sem érdekel. Büntetni az intézetet büntetik, a lényeg, hogy nekem fizetnek. Még egyszer kell visszamennem a polgármesteri hivatal "Külföldi" osztályára, hogy megszerezhessem az utolsó papíromat (Freizügigkeitsbescheinigung - valami olyasmi mint szabad-mozgási-igazolás) és kész.

És még a nap is sütött Wuppertalban!

Kedden a kutatócsoportunk kirándulni ment. A tervek szerint 2 órát evezünk a Wupperen, majd a Müngsteni hídnál (Müngstener Brücke) kiszállunk a csónakokból, és túrázunk tovább Schloss-Burgig (ami egy álca- kastély).

Egy kenu kivételével szárazon éltük túl a nagy eseményt, és bizony nem én borultam bele!!! (Sajnos magáról az evezőstúráról nincsenek képeim, mert elővigyázatosságból elcsomagoltam a gépet egy vízhatlan zsákba.)

Szép volt, nem hittem volna, hogy a Wupper akár folyóként is tud viselkedni, és nem csak csatorna, mint ahogy Wuppertalban tűnik. Ennek ellenére emberkéz nyoma volt látható mindenütt: a folyó partja megerősítve, a mellék-patakok csatornaként torkollanak bele... nem volt "vad-természet" érzésem.

A Müngsteni híd ( ami Németország, legmagasabb hídja) egy vasúti átkötő, ami 107 méter magasságban húzódik (angolul). Tavaly adták át az alatta lévő parkot. Innen kb 2 órás könnyed séta vezet a Solingenhez tartozó Schloss Burghoz (angolul itt). Ez egy ősi kastély (azazhogy a helye), már a 12. században létezett itt egy vár. Aztán folyamatosan gazdát cserélt, mígnem 1849-ben lebontották. Aztán viszont jöttek a romantikusok, és visszaépítették annak megfelelően, ahogyan ők egy tisztességes lovagvárat akkor elképzeltek. Manapság első sorban családok és főképp gyerekek látogatják, helytörténeti kiállítás van a falakon belül. És persze kávézók, éttermek és giccs-árusok... Hogy még inkább fokozzák az élményt a völgyből egy lanovka visz fel.

A kirándulás zárásaként mi is felmentünk, hogy megkóstoljuk a helyi kávét és cseresznyés waffelt, ami a környék specialitása.

Pénteken amellett, hogy sikerült bankszámlát nyitnom (de legalábbis elkezdenem egy megfelelő számla nyitását) és majdnem vettem egy biciklit is, még egy fontos dolog történt: a kínai lakótársam, aki gyakorlatilag az én helyemen volt itt, egy héttel korábban elutazott egy európai körútra, onnan pedig egyenesen haza, Sanghajba, így véglegesen kiköltözött. Én pedig véglegesen beköltözhettem a szobámba.

A költözés ott kezdődött, hogy alaposan portalanítottam, kitakarítottam és átrámoltam a szobát: az ágy és az asztal helyet cserélt. Most így néz ki:

Remélhetőleg ettől világosabb lesz az asztalnál, napközben nem fogok beárnyékolni magamnak, és az ablakhoz is könnyebben hozzá tudok férni.

A következő mozzanat az lesz, hogy a konyhaszéket kicserélem egy ücsörgő – gondolkodó fotelra, már, ha valami lomtalanításon vagy akcióban találok valami nagyon olcsót. :-)

Valamint lecserélem a falon lógó képeket, mert nekem roppantul nemtetszenek. Otthon már kikészítettem őket, csak a következő fordulóval el kell hozni.

A szoba ill. a lakás kitakarításával és a legfontosabb dolgok beszerzésével el is ment a hétvége. Azazhogy a fennmaradó időben az erkélyen ültem és élveztem a vénasszonyok nyarát. Kitudja mikor süt errefelé a nap legközelebb.

Megjöttem. Az utam eseménytelenül telt. A vonaton tolmácsoltam egy román lánynak, aki a barátjához igyekezett Kölnbe. Miután sikeresen megvette a vonatjegyét, beszédbe elegyedtünk. Hamar kiderült, hogy hasonló dolgokkat foglalkozunk, csak ő Romániában, én meg itt. Cseréltük e-mailcimet és elbúcsúztunk. Kiváncsi vagyok lehet-e valami vonaton kötött szakmai ismeretségekből...

A lakásban is minden rendben leszámítva azt, hogy nem működik a mosógép, a fagyasztó és valami penész van a sütőben. De mindegy.

Alex, a lakótársam, elhúzott három hétre nyaralni, így az ő szobájában lakom, mert ezen a héten még az én szobámban lakik egy kínai srác. Utána mindenki eggyel balra szalad... :-)

A srác érdekes jelenség, de a takarítás nem az erőssége. Viszont autókat dizájnol. :-) És állandóan lóg az interneten, uh nekem csak megosztott hozzáférésem lesz ezen a héten.

Este átjött Natascha és sütőtök-levest csináltunk. Jelentem, mától szeretem a sütőtököt. :-)

És persze éjfélig beszélgettünk.

Teljes eufóriában vagyok. Kezdő vagyok a szakmában, és nagyon jó érzés, hogy a “nagyok” bíztatnak, ösztönöznek, tanácsokkal látnak el. És kollégaként kezelnek, egyenrangú partnerként. Pedighát nekik már életművük van... szóval hatalmas lelkesedéssel vágok neki Wuppertalnak, buzog bennem a tenniakarás.

Az első dolog, ami Pisaban feltűnt, hogy hol vannak a magyarok. 2 éve az előző konferencia Budapesten volt, a Corvinus egyetem szervezte. Viszonylag drága a pisai részvétel, de ennek ellenére, úgy érzem, a magyar politológusok alul voltak reprezentálva. A konferenciák fontos fórumai a fiatal (35 év alatti) kutatók, Phd hallgatók számára, hogy megmutassák magukat a tudóstársadalomnak, és eszmét cseréljenek egymással. Ilyenkor szövődnek a szakmai kapcsolatok, de akár még barátságok is. Ezzel együtt, alig volt itt egy-két magyar prof az Eltéről ill. az MTA-tól. A közgázról pedig gyakorlatilag senki. Szomorú, mert így nem lehet a tudomány élvonalában maradni. A CEU volt az egyetlen hely, ahonnan több fiatal is képviseltette magát (ők viszont csak részben magyarok). Pisaból nézve a CEU messze kiemelkedik a magyar politológus felsőoktatásból, persze ez csak egy konferencia, lehet, hogy torzít a megfigyelésem. Aztán, a napok folyamán feltűnt, hogy vannak azért itt magyarok, csak álcázzák magukat. :-) Pl. úgy, mint én, hogy német intézmény küldötte. Szóval, voltak azért magyarok, de leginkább nem Magyarországról, ami részben jó – részben rossz dolog. Jó, mert a nemzetközi tapasztalat nagy kincs, külföldön nagyon sokat tanul az ember, de fennáll a veszély, hogy ezek az agyak többet nem mennek haza, és az ország értékes koponyákat veszít el. Nemcsak politológusokat, hanem mindenféle tudósokat.

Így van ez a disszidens magyarokkal is. Luxus, amit az ország megengedett magának. Rengeteg értékes embert vesztett el, amikor ilyen vagy olyan okokból sokakat a disszidálásra kényszerített. Az ő gyerekeik még beszélnek magyarul, néha – néha visszalátogatnak az óhazába, de az unokák már biztosan a választott új hazához tartozónak érzik magukat. Jó, ha a nevük utal a származásukra. Kesereghetünk a külföldön elért magyar Nobel-díjakról, de nem érdemes. Inkább tegyük vonzóvá Magyarországot,hogy legyen érdemes visszatérni.

Az ösztöndíjam egyik nagy eredménye volt, hogy írtunk egy olyan tanulmányt, amit előadhattunk egy munkatársammal a European Consortium for Political Research 2007-dik évi konferenciáján Pisaban. A konferencia a politológusok egyik nagy találkozóhelye, amiből – közgazdászként – kissé kilógva éreztem magam. Voltak olyan panelek, amelyek egy bizonyos politológus életművével foglalkoztak, én pedig – szégyen és gyalázat – korábban nem is hallottam az illetőről. Szerencsére, ennek ellenére bő volt a kínálat érdekes tanulmányokban, hiszen a feminista kutatásoktól kezdve a média-politikán át a “klasszikus politológiai” témákig minden megtalálható volt. Amikor a mi csoportunknak nem volt szekcióülése, akkor igyekeztem mind szélesebb körből válogatni.

De kezdjük a mesét az elején:

1. nap, ami igazából a nulladik

Igyekeztem a lehető legolcsóbban utazni, ami jelen esetben fapados repülőt jelentett. Azaz a gép reggel 6-kor indult Budapestről, hogy 8-ra Rómában legyen. A repülőgép indulásához volt szerencsém igénybe venni a MÁV Start reggel (hajnali) 4 órai szolgáltatását. Alapvetően jó volt, sokkal jobb, mintha metróznom kellett volna Kőbánya-Kispestig, aztán pedig a reptérbusz. Viszont a vonatokat egyértelműen nem reptér-fuvarozásra tervezték: nagyon magasan vannak a vagonok, szinte a fejem fölé kellett feltornászni magamat. (Az is lehet, hogy csak elszoktam az átlagos magyar vonattól??? ) A magassággal nekem nem is lett volna sok bajom, de velem együtt egy fiatal pár is utazott babakocsival. Na, a babakocsi, az nem kompatibilis a vonattal. Az már csak apró kellemetlenség, hogy a vonatot alig néhány perccel az indulás előttnyitották ki, így az utasok a vonat mellett az esőben várakoztak.

Rómában áttömegközlekedtem magam a főpályaudvarra. Nosztalgiáztam is rendesen. 2 éve már jártam itt egyszer, akkor voltam először Olaszországban. Akkor a tökéletes ismeretlenbe indultam, alig-nyelvtudással. 2 évvel később már jóval biztosabb a jövő: nemzetközi konferencia, ahol előadok, utána meg vissza Németország, ahol értem a nyelvet és ismerem az utcákat. Azért a rizikófaktor a jövőmet illetően még mindig elég nagy...

Reggel 6-kor, amikor az egyik olasz utitársam megpróbált beszédbe elegyedni velem, rögtön eszembe jutott, hogy mit felejtettem el: átismételni az olaszt!!! Hiszen én gyakorlatilag 2 éve nem beszéltem olaszul!!! Na... Rómában már olaszul vettem vonatjegyet... hihi, a szükség nagy úr :-)

13 órára értem Pisába. A hotel a pályaudvar mellett. 3 csillag, így sokra nem számítottam, amit az első benyomások csak megerősítettek: enyhe ízléstelenséggel berendezett hall, iszonyatosan pici szoba kilátással a hátsó udvar fedett tetejére. A későbbiekben viszont nagyon jól éreztem magam, mert a személyzet hihetetlenül kedves volt és nagyon agyra értékelték az olasz próbálkozásaimat, de ha szükésgesnek ítélték, azonnal tudtak angolra váltani.

Délután találkoztam a munkatársammal, befejeztük a prezentációnkat, ettünk egy fagyit és sétáltunk a városban. Aztán este megünnepeltük a viszont-látást, és elmentünk vacsorázni. :-P Én gnocchit, azaz nudlit ettem garnélarákkal és cukkinivel. Fergeteges volt.

2. nap, ami igazából az első

A nap egy fergeteges reggelivel indult. Aztán szépen elindultunk megkeresni az egyetemet és regisztrálni a konferenciára. A szervezésben volt némi gubanc, így mire túllettünk az adminisztráción az első panel már le is ment. A másodikban következett a mi prezentációnk. Talán kicsit meg is szeppentünk előtte, mert egészen komoly emberek között azért mi igencsak kezdőnek számítottunk. Viszont, nem várt módon, rengeteg bíztatást és ötletet kaptunk. A nap azzal telt, hogy kipihentem az előadás okozta izgalmakat, és ámuldoztam a többieken. A szekciónkat, ami a megújuló energiaforrások támogatásának politikai vetületeivel foglalkozott, az utolsó pillanatban összevonták a globális klímaváltozás következtében felmerülő igazságossági kérdéseket (Global Climate Justice) boncolgató, eléggé elméleti szekcióval, így különsen merész váltásként hatott, amikor két igazsággosság-előadás között, mi a magyar és a német megújuló energia támogatások nagyságát elemeztük.

Az este nagy fogással zárult az egyetem udvarán, én pedig úgy dőltem ágyba utána, mint egy darab fa.

A konferencia második napja, ami pedig a harmadik

Ismét egy egyórás reggelivel kezdtünk. Aztán felfedeztük a géptermet. A második napon voltak olyan időpontok, amikor a saját szekciónkban nem voltak ülések, ilyenkor felváltva látogattam a módszertani paneleket ill. egy másik zöld politikával foglalkozó szekciót. Találkoztam egy magyar proffal az ebédszünetben, elkeseregtünk - jó magyar szokás szerint - a magyar politikatudomány helyzetén, aztán mindenki ment tovább a maga dolgára. Este szintén fogadás, jazzkoncert, és én megint holtfáradtan zuhantam az ágyba...

De hogy miben is fáradtam el? Hát, mert mindenkivel a saját nyelvén próbáltam kommunikálni: a munkatársammal németül, a konferencián résztvevő egyéb nemzetközi kollégákkal angolul, az olaszokkal pedig olaszul. Sőt, a szekciónkhoz tartozó hollanddal pedig hollandul próbálkoztam szóba elegyedni, de az időjárásról és “egyéb fontos dolgokról” való csevegés (small talk) nem megy túl jól hollandul, így egy idő után visszaváltottam angolra.

Az utolsó napon...

...ismét egy hatalmas reggelivel indítottunk. A három nap alatt végigettem a reggelizőasztal kínálatál. bár ez csak részben minősíti a reggeli étvágyamat. ;-) Igaz, ami igaz nekem sosem okozott gondot a reggeli, a vajaskenyértől a tökfőzeléken át a pörköltig bármit képes vagyok enni, kivéve az édes dolgokat. Mivel az ablakom a belső udvarra nyílt, így minden reggel már fél 7-kor a friss croissant illatára ébredtem, ami viszont annyira ösztönzően hatott, hogy még az édesség befogadására is képessé tette a gyomrom.

Aztán újra a konferencia, ahol most már némileg oldottabban vettem részt a különféle vitákon. Hiába, angolul meg kell tanulni, nincs mese, de kiejtésben a görögök még nálam is durvábbak :-)

Nagy tanulsága a konferenciának, hogy magyarok mindenütt vannak: a szekcióelnökünket Joe Szarkának hívták, és viszonylag hamar tisztáztunk, hogy 56os magyarok a szülei. Nem túl jól, de beszélt is magyarul. De amikor az ausztrál prof az utolsó szekcióülés után csengő magyarsággal megszólalt, hogy ezen is túlvagyunk, hát köpni – nyelni nem tudtam. Őt még csak a vezetékneve sem árulta el korábban.

Az utolsó napot szintén az olasz gasztronómia koronázta: búcsúebédként pizzáztunk a munkatársammal. Aztán este ő visszarepült Wuppertalba, nekem pedig maradt egy szabad napom Rómára...